Számos oka van annak, hogy közösen járjuk a Feketékkel az országot. Az egyik, hogy egy-egy ilyen elvonulás, idegen környezet felfedezése, kihívások teljesítése (legyen az egyetlen nap, vagy egy hét) - tapasztalatom szerint- többet segít a kapcsolatunk építésében, mint bármilyen tréning vagy terápia. És igen - a reaktív kutyák esetében is.

Nagyon értékesek a tengős-lengős séták is, ezerszer végig járt utakon: pihentető alkalmak ezek és segítenek a közös mentális lehúzásban. De időközönként kellenek az együttműködést igénylő kihívások is.

Amikor csúsztok-másztok, seggeltek (bocsánat), vagy négykézlábaztok. Átkeltek egy patakon a csúszós köveken ugrabugrálva, vagy leereszkedtek egy szűk „kanyonon” egymást követve libasorban.

És a kutya, aki a hétköznapokban húz és teper, most figyel, vigyáz és segít. Az emberére fókuszál. A „vár, lassan, vagy tovább” vezényszavak értelmet nyernek. Nem ránt el, nem tör ki – az együttműködésre épülő kapcsolat tartalommal telítődik. Vigyázva halad – tapasztalja az ember óvatos lépteit, lassú tapogatózását és hozzá igazodik.

A közösen megélt élmény hatása hosszan kihat a hétköznapokra is. Más szintről csippentjük fel a fonalat: bizalmat építettünk, kapcsolódtunk és önbizalmat erősítettünk. Megéltük milyen, ha figyel ránk. Tapasztaltuk, hogy képes velünk lenni. Ő pedig sok pozitív megerősítésben részesült.

Ahhoz, hogy ezt bevállajuk – kell egy csipet vakmerőség és sok bizalom. Továbbá helyzetek. Menni kell és kalandokat keresni.

Előre - illéri-előre!